(Г.Тукайның "Шүрәле" поэмасы венгр телендә)
(Поэма Г.Тукая "Шурале" на вергерском языке)
I
Közel Kazány városához, Kirlaj nevű faluban
Még a tyúkok is dalolnak — ilyen csodás hely is van!
Bár én nem ottan születtem, de szeretem, nem vitás –
Hiszen földjén két kezemmel történt vetés, aratás.
Apró falunak nevezném — hogyan is lehetne más?
Hisz’ mit népe folyónak hisz — igazából kis forrás.
Tisztán emlékszem a helyre, hol az erdőhöz közel
A zöld fű, mint bársonyszőnyeg, oly finoman terül el.
Ott a népet sosem érte zord hideg vagy nagy hőség,
Finom szellő jő, ha kérték, ha kell — esőt küld az ég.
Málnát, epret rejt az erdő, gazdag a színáradat
Roskadásig teletöltve viszed haza kosarad.
Volt, hogy fűben hanyatt dőlve néztem végig az égen
Félelmetes seregnek tűnt az erdő — mert végtelen.
Éber harcosként magaslik — fenyő, hársfa és a tölgy,
Fenyők alatt — sóska, menta, nyírfa alatt gombavölgy.
Piros, kék és sárga virág alkot színes takarót,
Kellemesen édes illat ér minden erdőlakót.
El — elszálltak, visszajöttek, elidőztek pillangók
Virágszirmokon pihentek — ahol élénk csevely folyt.
Madárcsicsergés hallatszott csendes, néma percekben.
Vidámságot, boldogságot így okozva lelkemben.
Van itt zene, cirkusz, táncok, színházak és sétányok,
Hegedűsök, énekesek, van mulatozásra ok!
II
A nyári erdőről írtam, de nem említettem még
Őszünk, telünk, leányaink földöntúli szépségét.
Ünnepeink vigasságát, tavasszal a Szabantujt,
O jaj versem! Sok emlékem mindig az eszembe jut.
Álljunk meg — elálmodoztam. Itt a papír előttem,
Akiről most szólni fogok, Sürálé az erdőben.
Rögvest elkezdem a mesét, olvasóm, csak ne vess meg –
Elvesztem a józan eszem, ha Kirlajon merengek.
III
Találkozhatsz az erdőben farkassal és medvével,
És a ravasz róka koma hosszú, éles nyelvével.
A vadászok gyakran látnak mókusokat, nyulakat,
Vagy a jávorszarvas fején csillogó agancsokat.
Úgy tartják, van titkos ösvény, varázskincs az erdőben,
Vadállatok, gonosz szörnyek bújnak meg a sötétben.
Regék szállnak szájról — szájra, hiedelmek születnek,
Sürálék a szereplőik, ördögfiókák, dzsinnek.
Igaz volna, hogy az erdő, mint az ég oly végtelen?
Nem tudni, hol több a csoda — égen, földön, erdőben?
IV
Elbeszélésem színtere épp’ egy varázserdő ám,
És jó szokásomhoz híven versbe szedem a fámám.
Történetem el is kezdem — felhős, holdfényes éjjel,
Falunkból egy tatár Dzsiggit tűzifáért indult el.
Szekeréről lepattanva máris munkához látott,
Éles fejszéjével fákat tüzelőnek aprított.
Ahogy nyáron lenni szokott — friss és üde volt az éj
Aludtak a madarak is, csendben hallgatott a mély.
Munkájában elmerülve kopácsolt a favágó,
Erős volt a Dzsiggit karja — hullt a kályhába való.
Hirtelen megáll a fejsze, favágónk választ keres –
Éktelen nagy üvöltésre lesz a Dzsiggit figyelmes.
Lélegzetét visszafojtja. Az erdőből csendes nesz.
Megszédül, nem hisz szemének — egyáltalán ember ez?
Dzsinn, kísértet, rabló-zsivány ez a görnyedt szörnyszülött?
Csúf teremtés — rettenetes. De milyen szándékkal jött?
Orra görbe, mint a kampó, kezei, mint faágak,
A legbátrabbat megijeszti, nem is csak a gyávákat.
Szemgödrei sötétjéből gonoszán villog szeme
Nappal is, de sötét éjjel! Az ember menekülne…
Teste rettentően vékony, mégis emberszem lény.
Keskeny homloka fölében szarv díszeleg a fején.
Botszerű, egyenes ujjak nőttek görbe két kezén,
Mind a tíz ujj hegyes, hosszú, mint a fa olyan kemény.
V
Favágónkra tűzgolyóként meredt reá a szörny-szem,
O meg bátran ennyit kérdez — «Mondd csak, mit akarsz tőlem?»
«Nem akarok rosszat, Dzsiggit, kit lényem el nem rettent.
Nem vagyok én rabló-zsivány, se nem csodatevő szent!
Miért is bújtam elő rögvest amint megláttalak én?
Halálra csiklandoz kezem minden földi teremtményt.
Minden egyes ujjam tudd meg, arra való teljesen,
Hogy ember a túlvilágra hahotázva mehessen.
Legyél játszópajtás, Dzsiggit, kérlek, tégy most jót velem –
Játsszunk együtt csiklandósat, én azt nagyon szeretem».
«Rendben — szólt a derék legény. — Játszom veled, hogyha kell.
Halálomba csiklandozhatsz, de csak egy feltétellel».
«Halljam Dzsiggit, mondd csak bátran — mit nekem feltételek?
Siess, mert már alig várom, hogy halálba küldjelek».
«Hát, ha így van, jól figyelj rám — elfogadom a játszmát.
Látod azt a jól megtermett, vastag, nehéz gerendát?
Varázserdőnek lakója, különös, zord teremtmény,
Ketten vigyük a falumba a gerendát — te meg én.
Mély hasadás van a végén, ott majd erősen fogjad,
Minden erődre szükség lesz, tehát ne szívd a fogad».
A félelmet nem ismerve Sürálé a réshez ment,
Zokszó, ellenkezés nélkül. Játékért mindent megtett.
Könnyedén a résbe csúszott Sürálénak tíz ujja.
Olvasók! Megfejtettétek, mi volt Dzsiggit furfangja?
Az előre bevert éket fejszéjével kiüti,
Ezt meghallva világos-e milyen tervet eszelt ki?
Sürálénak nem sikerül kezét mozdítania,
Nem érti, hogyan szedhette rá így bölcs emberfia?
Elszállt az ék jó messzire, Sürálé ujjai már
Becsípődtek a nagy résbe — könnyeket hullatni kár.
Sürálé a fájdalomtól jajveszékel, kiabál,
Testvéreit szólongatja: mentsék meg, mert nagyon fáj.
Könyörületet remélve eképp szól a dzsiggithez
«Engedj el, sajnálj meg ember! Már a sírás környékez.
Sem téged, sem fiaidat sosem bántom, ígérem.
Gonosz játékot nem űzök soha többé emberrel.
Esküszöm, hogy jó lennék én, hátha szíved meghatja:
Tudni fogja erdő-mező — Lettem Dzsiggit barátja.
Ember! Fájnak már az ujjak, eressz el, hadd élhessek,
Miért jó látnod beszorulva, ahogy nagyon szenvedek?»
Sír, könyörög szegény pára, vonít, bömböl, kiabál
A favágó nem hallja őt — készül hazamenni már.
«Dzsiggit! Dzsiggit! Itt hagysz engem? Hát nincsen szíved neked?
Könyörtelen emberfia! Hadd tudjam meg a neved!
Ha a holnapot megélem, és bátyáim eljönnek,
Megkérdik majd ki az, aki kitett ilyen szégyennek.
«Megmondom, hogy el ne felejtsd, elárulhatom neked:
«Múltévben» a becses nevem. Most már megyek. Ég veled!»
Sürálé vonít és üvölt, nem tud szegény mit tenni.
Szabadulni próbál gyorsan, dzsiggitet megbüntetni.
«Meghalok! Ó erdőlakók! Nyugalmamat nem lelem.
Segítsetek! Ezt a szégyent Múltévben tette velem».
Reggel aztán körégyűltek az erdei Sürálék:
«Mit kiabálsz? Mit sopánkodsz? Sírás — rívásból elég!
Magyarázd meg nyugalomban, hogyan lehetséges ez —
Múltévben szorultál bele — miért az idén keseregsz?»
Анжела Криффел тәрҗемәсе
Перевод Анжелы Криффел
(Источник/Чыганак: Тукай, Г.М. Шүрәле: әкият-поэма: 15 телдә/Габдулла
Тукай; төз.: Ф.Әхмәтова-Урманче, Р.Корбан. — 2 басма. — Казан: Татар.
кит. нәшр., 2011. — 100 б.).